…egy újabb WordPress honlap…

Follow my blog with Bloglovin

Az egyik legalapvetőbb tévhit a komfortzóna elhagyásával kapcsolatban az az, hogy ahogy kilépünk belőle, az élmény katarzisként fog ledönteni minket a lábunkról. Aki ezt kijelenti, az még – meg merem kockáztatni – soha nem lépett ki abból az bizonyos körből. A változásokat a legtöbbünk nem jól, jó érzésekkel éli meg. Szeretjük a megszokott, általunk jól kiismert dolgokat, azonban ez kétélű dolog, mert amíg a kiszámíthatóság nagyon jó tud lenni (például a baráti vagy magánéleti kapcsolatainkban), addig hosszútávon más élethelyzetekben ez motiválatlansághoz, unalomhoz vezethet. De egyébként, ha már párkapcsolatokról beszélünk, azt jó tudni, hogy a másik ember milyen és néha nincs is jobb, mint hazamenni és csak üldögélni valakivel, eszegetni, filmet nézni, ugyanakkor időnként – főleg egy több éve tartó kapcsolatban – szükség van valamilyen újdonságra, új programokra, ötletekre, mert az ingerszegény környezet és a mindennapjainkat amúgy is uraló és felzabáló rutin a szerelem és az emberi kapcsolatok legnagyobb és legalattomosabb ellensége.

1701e2f239c7b916eb8815a033552e75

Miért mondom, hogy a legalattomosabb? Azért, mert ha nem figyeled magadat és a környezetedet tudatosan, észrevétlenül bele lehet süppedni élethelyzetekbe és lelkiállapotokba. Arra, hogy valami nem stimmel általában már csak akkor ébredünk rá, amikor nyakig benne vagyunk a bajban és ahonnan bizony nagyon nagy lépés a változtatás. Pont ezért vagyok annak a híve, hogy minden nap, kicsi lépésekben kell olyan dolgokat tenni, amiktől (ésszerűtlen okokból) tartunk, hogy fokozatosan de mégis folyamatosan tudjunk haladni valamerre és ne kapjunk frászt, ha például meg kell szólítanunk valakit az utcán, vagy be kell telefonálnunk egy ügyfélszolgálatra. Én ezektől egy időben annyira rettegtem, hogy volt, hogy kijöttem a postáról, mert nem tudtam melyik sorba kéne állnom és nem mertem megkérdezni. Felismerve, hogy ez a hozzáállás hosszútávon nem túl célravezető, elkezdtem tudatosan keresni az ehhez hasonló helyzeteket és nem megfutamodni, mára pedig ennek következtében szapora szívdobogás nélkül merek segítséget kérni akármilyen helyzetben, akármilyen emberektől. De amíg ide jutottam az nem volt egy könnyű menet; közben kivert a víz, leizzadtam, nem tudtam normálisan kifejezni magam, hülyének néztek és így tovább. Vagyis az első próbálkozásaim olyannyira “katarzismentesek” voltak, hogy inkább egy jófajta kínzással értek fel. Az említett példából tehát kitűnik, hogy a határainkat kitologatni időnként igenis kemény dolog. Azért időnként, mert nyilván egy új recept kipróbálása egész már kényelmetlenségi fokot üt meg, mint mondjuk egy új állás első napja. Természetesen az a “bizonyos” jó érzés, az áttörés is megérkezik, szituációtól függően előbb vagy később és tényleg megéri érte a “szenvedés”.

08c7aff1634c690ee6c80df8c39ee93f

Joggal merülhet fel a kérdés, hogy minek olyan dolgokat tenni, amitől kényelmetlenül érezzük magunkat? Az én esetemben itt egy olyan állandó stresszt okozó helyzetről volt szó, ami így is-úgy is félelemmel és szorongással töltött el, tehát logikusabbnak láttam elébe menni a “szörnynek” és megküzdeni vele. Csak egy kicsivel több energia és önuralom kellett hozzá és a jutalom, hogy soha többet nem fogok ezzel küzdeni a mindennapjaimban. Úgy látom, hogy sokan küzdünk mindennapi szörnyecskékkel, amik beeszik magunkat az életünkbe és megkeserítik azt, ezeknek a kiirtása pedig talán pillanatnyi kellemetlen érzéssel járnak, de úgy örökre eltávolíthatók. A kellemetlen érzést pedig egyből követi a büszkeség, hogy “igenis meg mertem tenni ezt”, bárhogy is sikerült.

Képkivágás

Tehát azt a közhiedelmet, hogy a komfortzónából való kilépés egyből az égig repít minket úgy javítanám ki, hogy abban az esetben, ha megteszünk valamit, amit addig nem mertünk az először félelemmel fog eltölteni – nyilvánvaló, hiszen eddig is féltünk tőle – de miután túl vagyunk rajta elönt minket az elégedettség. Ha még mindig kétségeid vannak, hogy miért is jó ez, tegyél egy próbát és meg fogod érteni. Igenis jó érzés tudni, hogy mire vagyunk képesek, amikor meg merünk tenni dolgokat. Ezek olyan önmagunkkal megélt sikerek, amiket bármikor elérhetünk.

Még szintén kedvelheted

0 Hozzászólás

  1. Szia, Virág!

    Én is pont ilyen kommunikációs-szorongós típus vagyok, mint amiről írsz! Megnyugtató látni, hogy más is küzd hasonlókkal 🙂 A kérdésem az lenne, hogy te milyen kis feladatokkal edzetted magad? Jó lenne, ha én is meg tudnám magamnak tanítani ezt.

    1. Szia! 🙂 Hát igen, szerintem jó sokan küzdünk ezzel a szorongással, viszont tényleg nagyon sokat lehet rajta segíteni. Én azzal edzettem magam, hogy figyeltem, hogy mikor akarok megfutamodni, mikor vannak gyengébb pillanataim, akár egy vásárlással, akár egy hivatalos telefonnal, akár a postával kapcsolatban és olyankor összeszedve a bátorságomat “csakazértis” nekimentem a dolgoknak. Ezen kívül pedig picit bele is “kergettem” magam ilyen helyzetekbe, például egyetemen egy korábbi időpontot választottam kiselőadásra, mint amit amúgy választottam volna, nem bújtam el emberek elől, hanem igenis odamentem és igenis rájuk köszöntem, elvállaltam olyan munkát, vagy feladatot, amiben kommunikálni kellett, ilyesmi. Ha az első sokkon vagy bénázáson túl vagy, rájössz, hogy nem is olyan ijesztőek ezek a dolgok, csak a fejünkben nagyítjuk őket hatalmassá. Ha pedig tényleg elbénázok valamit, akkor elviccelem. A humorra vevők az emberek… legtöbbször. 🙂 Remélem segítettem, nyugodtan kérdezz, ha nem voltam elég világos, elő szokott fordulni. 😀

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük